Axiómaként tartjuk számon, hogy a pánikbetegségben (hacsak nem társultak mellé más életfunkciókat érintő patológiák) sohasem következnek be azok azok a félelmek, melyeket a pánikroham alatt a beteg átél.
Az alapos orvosi kivizsgálás hamar kizárja a szívinfarktustól, megfulladástól, agyvérzéstől való elhalálozás lehetőségét. Mely tényeket aztán felhasználunk a páciens kognitív pszichoterápiája során a szenzitizációs folyamatok, a katasztrofizáló gondolkodás beazonosításához és a páciens gyógyításához.
Sajnos azonban a páciens korábbi kórtörténetét megismerő orvosok hajlamossá válhatnak ismét rátalálni az előző kórképre, és kevésbé alaposan elvégezni a szükséges fiziológiai vizsgálatokat, amennyiben a felszíni tünetek ismét pánikbetegségre utalnak.
Nemrégiben hasonló történt egy kedves ismerősömmel, aki előtte pár héttel ünnepelte a negyvenedik születésnapját. Bizonyára ma is élne még, ha az egyhetes betegségfolyamat alatt a háziorvos, a kihívott ügyeletes-, és mentőorvosok felismerik, hogy itt bizony nem "hisztiről", pánikbetegségről van szó. Itt valami más, fiziológiás szempontból súlyosabb patológia zajlik, mely azonnali beavatkozást igényel.
A végső, helyes diagnózist már csak a kórboncnok adta meg: elszabadult vérrögből kialakult tüdőembólia.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.