Kulcsfogalmaink, mint esszenciális sűrítmények formálják gondolkodásunkat, tudatunkat és ezen keresztül lényegi hatást gyakorolnak megoldásmódjainkra, létezésünkre.
Tanárként, coachként, terapeutaként... mi is lényegi hatást gyakorlunk partnereinkre, megváltoztatva a világról alkotott felfogásukat. De, honnan a hiteles tudás és megfontolt kockázatvállalás mindehhez?
Példaként Seligman tanult tehetetlenség, vagy Jung életközépi válság fogalmai, ma meghatározók abban a tekintetben, ahogyan a depresszió jelenségkörére tekintünk. Holott lényegében egy-egy metaforikus aspektust fejeznek ki, s más nézőpontok, más modellekkel más aspektusokat írnak le. A jelenség szélesebb körű leírására törekvő újabb modellek integrációs tevékenység elszánt küzdelmei során nyernek elismerést pl. bio-pszicho-szociális-, sőt újabban bio-pszicho-szocio-spirituális modell, melyekben az egyes alkotó részek rendszert alkotnak. A rendszerben a konkrét segítő beavatkozás valamely korábbi modell, alrendszer szintjén történik. Legfeljebb a fejlesztést, gyógyítást elősegítő csapat, minden tagja más-más szinten dolgozik, a probléma komplex kezelését elősegítve.
Új tudományos elméletek, fogalmak alkotásakor különösen problémás a helyzet. A zseniben felsejlik egy új látásmód, talán éppen azért, mert a kor már kitermelte egy új hipotézis, vagy paradigma hiányát. Vajon mihez kezdjen az intuitív sejtelemmel? A felelősség még nagyobb, mióta kézzelfoghatóan tudjuk a természettudományok által kutatott kvantumparányok világából, hogy mihelyst a vizsgálandó jelenség és a mérésre használt eszköz egy mérettartományba esik, olyan kölcsönhatást gyakorol egymásra, mely kizárja, hogy megtudjuk milyen is a jelenség objektív, mérésünk nélkül. Példa erre az elektron részecske és hullámtermészetének egyidejű megfigyelése, igazolása.
Az előbbi metafora mentén haladva egy új gondolat hatást vált ki a tapasztaló tudati entitás, elme meglévő gondolati rendszerében. S minthogy az elme eléggé komplex ahhoz, hogy a hatás kaotikus módon terjedjen tovább. Ily módon nem láthatjuk előre bizonyossággal, bármilyen gondosan terveztük is meg egy adott intervenciónkat, hogy – miként az Indiai-óceán partján repkedő pillangó szárnycsapása csillapodik, avagy vihart kavar – úgy a megváltozott tudat észleli-e magán a meglévő jelenséget, vagy az új tudás hatására keletkezik-e benne a jelenség. Természetesen alapvető igényünk, hogy konkrét célok irányában, kontrollált módon haladjunk.
A fenti kérdést és gondolatmenetet a coaching blog témájára fordítva, dilemma, hogy valóban annyi segítő beavatkozás szükséges-e manapság, mint amennyit manapság igénybe vesznek és főképpen kínálnak. Vagy ez a társadalmi fejlődésből és a materiális szükségletek kielégítését felülmúló produktivitásból, vagyis a kínálatból fakad? Utóbbi esetben jelentős hajtóerő a kimarad-lemarad életérzésből fakadó szorongás, melyért a fogyasztásösztönző marketingtevékenység nagy mértékben felelős!
Személyes és bizonyára nem objektív válaszom, hogy minden segítőnek kötelessége kompetenciái, lehetőségei szerint a meglévő igények kielégítése, és kifejezetten kártékony, antihumánus többlet tudását, tapasztalatát felhasználva, személyes céljai érdekében álszükségleteket generálni, a befogadó számára integrálhatatlan tudást átadni. De vajon láthatja-e előre a kimeneteket?
So, what is reality?-kérdezi Morpheus Neotól a Mátrix egyik jelenetében...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.